„Iran in the grip of power”
Kép:Matias Basualdo
Az elmúlt napokban olvashatjuk és láthatjuk, hogy tüntetések zajlanak Irán több városának utcáin. Az emberek az infláció és a gazdasági nehézségek miatt kezdtek bele az utcai véleménynyilvánításba. Az iráni vezetés legutóbbi kijelentése, miszerint a folyamatban lévő tüntetések az Izrael–Irán háború „következő szakaszát” jelentik, első hallásra túlzónak vagy propagandisztikusnak tűnhet. Mégis, ha a régiót és Irán belső működését komolyabban szemléljük, ez a megfogalmazás sokkal többet árul el a rezsim állapotáról és gondolkodásáról, mint magukról a tiltakozásokról.
Pár gondolatban ennek a kijelentésnek a mögöttes tartalmát szeretném összeszedni. Ennek alapjául pedig az Institue for the Study of War (ISW) tegnapi elemzését veszem.
Formálisan a 2025 júniusában zajló, rövid, de intenzív izraeli–iráni katonai konfrontáció véget ért. Stratégiai értelemben azonban Teherán sosem tekintette lezártnak. Az iráni biztonsági elit szemében a konfliktus nem csak fegyveres összetűzés, hanem folyamatos nyomásgyakorlás. Ami információs, gazdasági és társadalmi dimenziókban is zajlik. Ebbe a logikába illeszkedik bele a mostani narratíva is.
A tüntetések „háborús eseményként” való értelmezése elsősorban belső politikai érdeket tölt be. A rezsim számára létfontosságú, hogy a társadalmi elégedetlenséget ne belső kudarcként, hanem külső agresszióként határozza meg. Így a gazdasági nehézségek, az infláció, a generációs feszültségek és a politikai zártság nem rendszerszintű problémák, hanem az ellenség műveleteinek következményei lesznek.
A nemzetközi dinamika, ami körbe veszi Iránt ellenben akár alá is támaszthatja a vezetés kijelentését. A beavatkozást emlegető hangok és a diplomáciai nyomás mind azt jelzik, hogy a tüntetések a nemzetközi politika érdekeit is képviselhetik.
Ebben az értelemben érdekesek az ISW által készített térképek is. Ezek nem önmagukban cáfolják vagy igazolják a rezsim állításait, de egy fontos dolgot mégis megmutatnak. A tiltakozások nem elszigeteltek. Nem egyetlen város vagy társadalmi csoport lázadása rajzolódik ki, hanem egy sokkal szélesebb, földrajzilag is széttartó jelenség. Ez aligha illik bele egy kívülről irányított destabilizáció képbe. Sokkal inkább egy mélyebb, belső feszültségekkel terhelt társadalom lenyomatának tűnik.
Mégis, a rezsim szemszögéből éppen ez a szétszórtság teszi „háborús jellegűvé” a helyzetet. Egy olyan állam számára, amely saját biztonságát mindig is katonai logikában értelmezte, az országos szintű tiltakozás fenyegetés a rendszer ellen. A térképek által sejtetett mintázat egyszerre több helyszínen, ciklikusan visszatérő megmozdulások pontosan azt a bizonytalanságot erősíti, amelyre a rezsim a legérzékenyebb.
Ugyanakkor ez a narratíva veszélyes csapda is. Ha minden tüntetés a háború része, akkor nincs helye önreflexiónak, reformnak vagy politikai nyitásnak. A társadalom nem partner, hanem potenciális ellenség lesz. Rövid távon ez legitimálhatja az erőszakos fellépést, hosszabb távon viszont elmélyíti a rezsim és a társadalom közötti szakadékot.
Regionális szinten mindez arra utal, hogy az Izrael–Irán konfliktus valóban új szakaszba lépett, de nem feltétlenül úgy, ahogy Teherán állítja. A hadszíntér egyre kevésbé külső, és egyre inkább belső. Azok a térképek, amelyek ma tüntetéseket ábrázolnak, holnap akár egy sokkal súlyosabb belpolitikai válság előképei is lehetnek.
És talán ez az, amit a rezsim a leginkább érez még ha nem is így nevezi meg.