Trump, Netanjahu és Vučić meggyengülése: mi vár Oroszországra, Izraelre és Iránra?

Oroszország mozgástere, az amerikai–izraeli kapcsolatok és az iráni háború jövője

Lead

Három választás, három politikai vezető és három eltérő következmény. Szerbiában a diákmozgalom által támogatott politikai erő legyőzte Aleksandar Vučić kormányzó táborát. Izraelben Benjamin Netanjahu szövetségesei elveszítették parlamenti többségüket, de a kormányalakítás kérdése nyitva maradt. Az Egyesült Államokban Donald Trump republikánus pártja mindkét kongresszusi kamara ellenőrzését elveszítette. A három esemény közös vonása nem egyszerűen a korábbi politikai erőviszonyok megváltozása. Mindhárom országban felmerül a kérdés, hogy a politikai hatalom korlátozása milyen hatással lehet a külpolitikai döntésekre. Különösen fontosnak tartom Oroszország helyzetét, az amerikai–izraeli stratégiai kapcsolat jövőjét és az Iránnal szembeni katonai fellépés folytatásának lehetőségét.

English summary

The elections held in Serbia, Israel and the United States in late October and early November 2026 have weakened three prominent political leaders in different ways. Serbia’s student-backed movement defeated Aleksandar Vučić’s governing camp, Benjamin Netanyahu faces a fragmented parliament, and Donald Trump must prepare for a Democratic-controlled Congress. This analysis places these developments in the context of longer-term democratic trends, using the V-Dem Liberal Democracy Index for 2015–2025. Its primary focus, however, is geopolitical: the implications for Russia, the future of US–Israeli cooperation and the military or diplomatic options available in the conflict with Iran. The central argument is that changing domestic political constraints may alter foreign-policy instruments even when underlying strategic interests remain largely unchanged.

Három választás, három eltérő politikai helyzet

Az elmúlt napok választási eredményeit vizsgálva először azt tartom fontosnak tisztázni, hogy három különböző politikai folyamatról beszélünk. Az eredmények egyaránt a korábbi hatalmi pozíciók gyengülését mutatják, de nem azonos mértékű és jellegű változást eredményeztek.

Szerbiában az október 25-i előrehozott parlamenti választás a diákmozgalom által támogatott politikai erő győzelmét hozta. A szerb választási bizottság október 26-i előzetes adatai szerint a Diáklista a szavazatok 52,71 százalékát szerezte meg, ami 140 parlamenti mandátumnak felelt meg. Vučić politikai listája 39,17 százalékot és 104 mandátumot kapott. A 250 fős parlamentben ez a Diáklista számára önálló többséget jelent. [1]

Az eredmény jelentősége túlmutat a mandátumok megoszlásán. A 2024-es újvidéki vasútállomási tragédiát követően kialakult tiltakozások fokozatosan országos politikai mozgalommá alakultak. A korrupció, az intézményi elszámoltathatóság és a hatalomgyakorlás kérdései a választás központi témáivá váltak. A civil választásmegfigyelő szervezet, a CRTA előzetes értékelése is a rendkívüli társadalmi mobilizációt emelte ki. [2]

Vučić választási veresége ugyanakkor nem jelenti automatikusan a szerb politikai rendszer valamennyi problémájának megszűnését. Az új parlamenti többségnek a választási siker után a kormányzás, az intézményi reformok és a külpolitikai kapcsolatok területén is bizonyítania kell.

Izraelben az október 27-i választás nem hozott ilyen egyértelmű eredményt. A végleges mandátumelosztás szerint Netanjahu politikai blokkja 53, a Gadi Eisenkot köré szerveződő ellenzéki tömb 48, az arab pártok pedig összesen 19 mandátumot szereztek. A 120 fős Kneszetben legalább 61 képviselő támogatása szükséges a parlamenti többséghez. [3]

A választás tehát meggyengítette Netanjahu politikai pozícióját, de nem döntötte el a következő kormány összetételét. Az arab pártok 19 mandátumos eredménye új koalíciós lehetőségeket teremthet. Ezek megvalósulása azonban a politikai szereplők együttműködési hajlandóságától függ.

Az Egyesült Államokban november 3-án félidős választásokat tartottak. A demokraták megszerezték a Képviselőház és a Szenátus ellenőrzését. A választási eredmény jelentős politikai vereség Trump számára, de elnöki mandátumát nem érinti. [4]

A különbség alapvető. Trump továbbra is irányítja a végrehajtó hatalmat és meghatározó szereplője marad az amerikai külpolitikának. A törvényhozás ellenőrzése azonban politikai ellenfeleihez kerül. Az új kongresszusi többség 2027 januárjától érvényesítheti teljes intézményi jogosítványait.

A három választás így eltérő következményekkel jár: Szerbiában parlamenti hatalomváltás lehetősége nyílt meg, Izraelben koalíciós bizonytalanság alakult ki, az Egyesült Államokban pedig megosztott kormányzás következik.

A demokratikus intézmények változása: hosszabb folyamatok a választások mögött

A három politikai vezető hatalomgyakorlásában az elmúlt években több közös vonás is megjelent. A végrehajtó hatalom megerősítése, az intézményi ellensúlyokkal kialakult konfliktusok és a demokratikus normák gyengülése a nemzetközi elemzésekben is visszatérő kérdés.

A folyamatok azonban eltérő politikai rendszerekben és különböző intenzitással jelentek meg. Vučić esetében a hosszabb ideje fennálló szerb hatalomkoncentráció, Netanjahu esetében az igazságszolgáltatás körüli intézményi konfliktusok, Trump esetében pedig a végrehajtó hatalom kiterjesztése és az ellenőrző intézményekkel szembeni fellépés kerül előtérbe.

A különbségek megértéséhez a V-Dem Institute liberális demokráciaindexét használom. A mutató a választási verseny mellett a jogállamiságot, a szabadságjogokat és a végrehajtó hatalom intézményi korlátait is vizsgálja.

1. ábra – A liberális demokrácia alakulása Szerbiában, Izraelben és az Egyesült Államokban, 2015–2025

1. ábra. A liberális demokrácia indexének változása Szerbiában, Izraelben és az Egyesült Államokban, 2015–2025. A 0 és 1 közötti skálán a magasabb érték a liberális demokratikus intézmények kedvezőbb állapotát jelzi. Forrás: V-Dem Institute, V-Dem Dataset v16 (2026), Liberal Democracy Index (v2x_libdem); megjelenítés: Our World in Data. [5]

A tízéves idősor legfontosabb tanulságának azt tartom, hogy a demokratikus intézmények állapota nem kizárólag egy-egy választás eredményétől függ. A politikai verseny feltételei, az igazságszolgáltatás függetlensége és a végrehajtó hatalom ellenőrzése hosszabb idő alatt változik.

Szerbiában a demokratikus intézmények gyengülése már jóval a mostani választás előtt megfigyelhető volt. A Diáklista győzelme ezért nem egyetlen politikai konfliktus lezárása, hanem egy hosszabb társadalmi és intézményi folyamat lehetséges fordulópontja.

Izraelben a kormányzati hatalom és az igazságszolgáltatás közötti konfliktusok különösen fontosak a demokratikus intézmények értékelésénél. A politikai verseny és az intézményi ellensúlyok ugyanakkor továbbra is jelentős szerepet töltenek be. Az izraeli adatok értelmezésénél figyelembe kell venni azt is, hogy az országon belüli intézmények és a palesztin területeken élők politikai jogainak helyzete nem azonos vizsgálati kérdés.

Az Egyesült Államokban a V-Dem adatai különösen jelentős romlást jeleznek Trump második elnökségének első évében. A liberális demokrácia indexe 2024-ben 0,75, 2025-ben 0,57 volt. A kutatóintézet ezt kiemelkedően nagy éves visszaesésként értékelte. [5]

A 2026-os félidős választás ugyanakkor arra is rámutat, hogy az amerikai politikai rendszerben továbbra is működnek olyan demokratikus mechanizmusok, amelyek képesek korlátozni az elnöki hatalmat.

A diagramot ezért nem három politikus személyes értékeléseként kezelem. Inkább azt mutatja meg, milyen intézményi környezetben zajlottak a választások, és milyen hosszabb távú folyamatok előzték meg a mostani politikai változásokat.

Oroszország számára mit jelentenek a választások?

A három választás geopolitikai következményei közül Oroszország helyzetét tartom az egyik legfontosabb vizsgálati területnek. Moszkva kapcsolata Szerbiával, Izraellel és az Egyesült Államokkal jelentősen különbözik, ezért a politikai változások sem azonos módon érintik az orosz érdekeket.

Szerbia hosszú időn keresztül sajátos egyensúlyozó külpolitikát folytatott. Miközben fenntartotta európai uniós csatlakozási célját, nem csatlakozott az Oroszországgal szembeni uniós szankciókhoz. Az orosz energetikai kapcsolatok és a Koszovó kérdésében nyújtott moszkvai diplomáciai támogatás egyaránt fontos szerepet játszott Belgrád külpolitikájában.

Vučić politikáját azonban nem tartom kizárólag oroszbarátnak. Az Európai Unió Szerbia meghatározó gazdasági partnere, miközben Kína és a nyugati országok is fontos szerepet töltenek be a szerb külkapcsolatokban.

A Diáklista győzelme ezért nem jelent automatikus szakítást Moszkvával. Az új politikai erő támogatottságát elsősorban a belpolitikai változás iránti igény alapozta meg. A külpolitikai orientációt majd a tényleges kormányzati döntések alapján lehet megítélni.

Oroszország számára mégis jelentős veszteséget jelenthet, ha egy hosszú ideje kiszámítható politikai kapcsolatrendszer átalakul. A Kremlnek új szereplőkkel kell kapcsolatot építenie, és a korábbi személyes politikai együttműködés nem feltétlenül marad változatlan.

Az Egyesült Államokban a választás közvetlenebb következményekkel járhat az orosz érdekekre.

Trump az elmúlt időszakban többször kereste az Oroszországgal folytatott tárgyalások lehetőségét. Ukrajna támogatásával és az orosz energiaszankciókkal kapcsolatban is eltért a korábbi amerikai politika egyes elemeitől.

A demokraták kongresszusi győzelme azonban új korlátokat teremthet. A törvényhozás napirendre tűzheti az Ukrajnának nyújtott támogatás bővítését, és felléphet az orosz szankciók enyhítésével szemben.

Ebből nem következik, hogy Trump elveszítené az Oroszországgal folytatott diplomáciai tárgyalások lehetőségét. Az amerikai elnök továbbra is jelentős külpolitikai jogosítványokkal rendelkezik.

A változás inkább abban jelenhet meg, hogy egy esetleges amerikai–orosz megállapodás végrehajtásához nehezebb lesz törvényhozási támogatást szerezni. Különösen igaz ez azokra a döntésekre, amelyek költségvetési forrásokat vagy törvénymódosítást igényelnek.

Izrael és Oroszország kapcsolata más logikát követ.

Izrael számára Moszkva hosszú ideig fontos regionális szereplő volt, különösen a szíriai katonai jelenlét miatt. Az orosz–iráni együttműködés erősödése azonban jelentős biztonsági érdekellentéteket teremtett.

Egy izraeli kormányváltás önmagában nem változtatná meg ezt a helyzetet. Az iráni katonai képességekkel kapcsolatos izraeli fenyegetésértékelés nem kizárólag Netanjahu személyes politikájához kötődik.

Összességében úgy látom, hogy a három választás szűkítheti Oroszország bizonyos politikai lehetőségeit. Nem számítok azonban egységes, azonnali külpolitikai fordulatra. A tényleges következmények az új szerb kormány döntéseitől, az izraeli koalíciós tárgyalásoktól és az amerikai törvényhozás 2027 januárjától kezdődő működésétől függnek.

Az iráni háború: katonai nyomás vagy diplomáciai rendezés?

A három választás közül az amerikai eredménynek lehet a legközvetlenebb hatása az iráni konfliktus jövőjére.

Az Egyesült Államok és Izrael 2026. február 28-án indított katonai műveleteket Irán ellen. A konfliktus azóta jelentős regionális és világgazdasági következményekkel járt. A Hormuzi-szoros hajóforgalmának zavarai, az energiapiaci bizonytalanság és a katonai kiadások növekedése az amerikai belpolitikában is meghatározó kérdéssé vált.

A novemberi választás eredménye arra utal, hogy a háború társadalmi támogatottsága jelentősen meggyengült. A Reuters választás utáni beszámolója szerint az iráni háborúval kapcsolatos elégedetlenség a magas megélhetési költségekkel együtt hozzájárult a republikánusok vereségéhez. [4]

A helyzet értelmezésénél azonban különbséget tennék az amerikai stratégiai célok és az azok elérésére alkalmazott eszközök között.

Nem számítok arra, hogy az Egyesült Államok alapvetően megváltoztatja Irán biztonságpolitikai megítélését. Az iráni nukleáris program, a ballisztikusrakéta-képességek és a regionális fegyveres szervezetek támogatása továbbra is fontos amerikai biztonsági kérdések maradhatnak.

A katonai megoldás politikai támogatottsága viszont változhat.

A demokraták a Kongresszus ellenőrzésével nagyobb lehetőséget kapnak a katonai műveletek finanszírozásának vizsgálatára és a kormányzati döntések ellenőrzésére. Meghallgatásokat kezdeményezhetnek, korlátozhatnak egyes kiadásokat, és megpróbálhatják érvényesíteni a törvényhozás háborús jogosítványait.

Ezek a lehetőségek azonban nem jelentik azt, hogy a Kongresszus egyszerűen leállíthatja a katonai műveleteket. Trump továbbra is az amerikai fegyveres erők főparancsnoka. Az elnöki vétó és a végrehajtó hatalom alkotmányos jogosítványai jelentősen korlátozhatják a demokraták mozgásterét.

Különösen fontosnak tartom, hogy a diplomáciai rendezés lehetősége már a választás előtt is napirenden volt.

November elején Katar közvetítésével folytatódtak az amerikai–iráni egyeztetések, de nem született áttörés. A Reuters november 3-i beszámolója szerint Washington és Teherán álláspontja továbbra is távol állt egymástól, miközben a katonai eszkaláció veszélye fennmaradt. [6]

A választás ezért nem egy teljesen új diplomáciai folyamatot indíthat el, hanem megváltoztathatja a már zajló tárgyalások politikai feltételeit.

A következő időszakban három lehetőséget tartok különösen fontosnak.

Az első a katonai nyomás fenntartása. Trump dönthet úgy, hogy további korlátozott csapásokkal próbálja javítani az Egyesült Államok tárgyalási pozícióját. Ez rövid távon erőt demonstrálhat, de újabb iráni válaszlépésekhez és regionális eszkalációhoz vezethet.

A második a kényszerítő diplomácia előtérbe kerülése. Ebben az esetben Washington fenntarthatja a szankciókat és a katonai elrettentést, miközben nagyobb hangsúlyt helyez egy ellenőrizhető megállapodás kialakítására. A cél továbbra is Irán katonai és nukleáris képességeinek korlátozása lehet, de a közvetlen háborús részvétel helyett a diplomácia kerülne előtérbe.

A harmadik egy elhúzódó, részben befagyott konfliktus. Ebben a helyzetben a katonai összecsapások intenzitása változhat, de sem átfogó békemegállapodás, sem végleges katonai rendezés nem születik.

Álláspontom szerint a diplomácia jelentősége növekedhet, de nem tekinteném biztosnak, hogy Trump a katonai nyomás csökkentését választja.

Az amerikai elnök számára a háború lezárása belpolitikai eredményként is bemutatható lenne. Ugyanakkor egy újabb katonai műveletet is felhasználhat arra, hogy erősebb tárgyalási pozíciót teremtsen.

A legfontosabb kérdés ezért nem az, hogy Washington továbbra is fenyegetésnek tekinti-e Iránt, hanem az, hogy a fenyegetés kezelésében milyen szerepet kapnak a katonai és diplomáciai eszközök.

Az amerikai–izraeli kapcsolatok új szakasza

Az izraeli és az amerikai választási eredmények az iráni konfliktuson keresztül közvetlenül összekapcsolódnak.

Izrael biztonságpolitikájában az Egyesült Államok támogatása meghatározó. A katonai segítség, a légvédelmi együttműködés, a hírszerzési kapcsolatok és a diplomáciai támogatás olyan stratégiai elemek, amelyek túlmutatnak egyetlen amerikai elnök vagy izraeli miniszterelnök személyén.

A demokrata kongresszusi többség azonban megváltoztathatja a támogatás politikai feltételeit.

Az amerikai törvényhozásban már korábban is viták zajlottak az Izraelnek nyújtott katonai segítségről. A gázai háború, a ciszjordániai helyzet és az iráni konfliktus költségei egyaránt befolyásolták a közvéleményt és a politikai pártok álláspontját.

Ebből azonban nem következtetnék az amerikai–izraeli stratégiai szövetség megszűnésére.

Sokkal valószínűbbnek tartom a támogatás különböző elemeinek újraértékelését.

Az Egyesült Államok továbbra is érdekelt lehet Izrael védelmi képességeinek fenntartásában, miközben egyre kevésbé támogatja azokat a katonai műveleteket, amelyek jelentős amerikai részvételt vagy újabb regionális eszkalációt igényelnek.

Különbséget kell tehát tenni Izrael védelmének támogatása és az izraeli kormány valamennyi katonai döntésének támogatása között.

Az izraeli választás ezt a helyzetet tovább bonyolítja.

Netanjahu politikai blokkja nem rendelkezik önálló parlamenti többséggel. Egy új kormány eltérő diplomáciai megközelítést alkalmazhat Washingtonnal szemben, és nagyobb hangsúlyt helyezhet az amerikai törvényhozás mindkét pártjával fenntartott kapcsolatokra.

Ugyanakkor nem tartom valószínűnek, hogy egy izraeli kormányváltás alapvetően megszüntetné az Iránnal kapcsolatos biztonsági fenyegetésérzetet.

A változás inkább a katonai fellépés időzítésében, mértékében és az Egyesült Államokkal történő összehangolásában jelenhet meg.

Az amerikai és izraeli választások együttesen ezért növelhetik a diplomáciai rendezés jelentőségét. Ugyanakkor fennáll annak a lehetősége is, hogy Washington és Jeruzsálem eltérően ítéli meg a katonai nyomás fenntartásának szükségességét.

Ez a különbség az amerikai–izraeli kapcsolatok egyik legfontosabb feszültségforrásává válhat.

Oroszország és Irán: stratégiai partnerség eltérő érdekekkel

Az iráni konfliktus jövőjének vizsgálatából Oroszország szerepét nem lehet kihagyni.

Moszkva és Teherán 2025 januárjában átfogó stratégiai partnerségi megállapodást kötött. A dokumentum megerősítette a két ország gazdasági, energetikai, katonai-technológiai és diplomáciai együttműködését.

A megállapodás azonban nem jelent kölcsönös katonai védelmi kötelezettséget. Oroszország tehát nem köteles automatikusan katonailag beavatkozni Irán oldalán. A Carnegie Endowment elemzése szerint a partnerség fontos korlátja éppen az, hogy nem jött létre formális katonai szövetség. [7]

Ez azért lényeges, mert Moszkva és Teherán érdekei nem minden területen azonosak.

Oroszország számára bizonyos szempontból előnyös lehet, ha az Egyesült Államok jelentős katonai erőforrásokat köt le a Közel-Keleten. Ez csökkentheti Washington figyelmét és mozgásterét más térségekben, különösen Ukrajnában.

Az energiapiaci bizonytalanság szintén befolyásolhatja az orosz érdekeket. A magasabb olajárak kedvezőek lehetnek az exportbevételek szempontjából, bár a szankciók és a szállítási korlátozások miatt ez az összefüggés nem automatikus.

Ugyanakkor egy elhúzódó iráni háború Oroszország számára is kockázatokat jelent. Irán politikai és gazdasági meggyengülése veszélyeztetheti a kétoldalú együttműködést, a regionális kereskedelmi kapcsolatokat és a hosszabb távú stratégiai terveket.

Különösen érdekesnek tartom azt a lehetőséget, hogy egy amerikai–iráni diplomáciai megállapodás csökkentheti Teherán Oroszországtól való függőségét.

Amennyiben Irán előtt új gazdasági és diplomáciai kapcsolatok nyílnak meg, Moszkva elveszítheti korábbi befolyásának egy részét. Ha azonban a megállapodás korlátozott marad, és a nyugati szankciók jelentős része fennmarad, az orosz–iráni együttműködés továbbra is meghatározó lehet.

Ezért nem tartom megalapozottnak azt az egyszerű következtetést, hogy az iráni háború folytatása automatikusan Oroszország győzelmét, a diplomáciai rendezés pedig vereségét jelentené.

A tényleges következmények attól függnek, milyen feltételekkel és milyen nemzetközi részvétellel sikerülne rendezni a konfliktust.

Saját értékelés: a hatalom korlátozása nem feltétlenül változtatja meg a stratégiai célokat

A három választás összehasonlításából számomra két fontos következtetés rajzolódik ki.

Az első a demokratikus intézmények szerepéhez kapcsolódik.

Szerbia, Izrael és az Egyesült Államok politikai rendszere jelentősen különbözik. Vučić, Netanjahu és Trump hatalomgyakorlásában ugyanakkor megfigyelhetők olyan törekvések, amelyek az intézményi ellensúlyok korlátozására vagy a végrehajtó hatalom megerősítésére irányultak.

A V-Dem tízéves adatai lehetőséget adnak arra, hogy ezeket a folyamatokat ne kizárólag az aktuális választási eredmények alapján értékeljük.

A demokratikus intézmények állapota hosszabb idő alatt változik. Egy választási vereség önmagában nem feltétlenül fordítja meg a korábbi folyamatokat.

Szerbiában a Diáklista győzelme jelentős lehetőséget teremt a demokratikus intézmények megerősítésére. Izraelben a koalíciós tárgyalások kimenetele határozhatja meg a következő időszak politikai irányát. Az Egyesült Államokban pedig az ellenzéki kongresszusi többség új intézményi korlátokat állíthat az elnöki hatalom elé.

A második következtetés geopolitikai természetű.

Nem gondolom, hogy a választási eredmények önmagukban alapvetően átalakítanák a három ország stratégiai érdekeit.

Szerbia számára továbbra is fontos marad az európai integráció, Koszovó kérdése és az Oroszországhoz fűződő kapcsolat. Izrael számára Irán továbbra is meghatározó biztonsági fenyegetés maradhat. Az Egyesült Államok pedig várhatóan nem mond le közel-keleti stratégiai érdekeinek érvényesítéséről.

A változás sokkal inkább az alkalmazott eszközökben jelenhet meg.

Különösen fontosnak tartom az amerikai választás következményeit. Trump elnöki mandátuma változatlanul fennmarad, de a demokraták kongresszusi többsége megnehezítheti a korábbi politikai irány folytatását.

Az iráni háború esetében ez akár jelentős változáshoz is vezethet.

Úgy látom, hogy az Egyesült Államok számára egyre nehezebb lesz a konfliktust kizárólag katonai eszközökkel kezelni. A gazdasági költségek, a társadalmi elégedetlenség és a megváltozott törvényhozási erőviszonyok együttesen növelhetik a diplomáciai megoldás jelentőségét.

Ez azonban nem feltétlenül jelent engedékenyebb amerikai Irán-politikát.

Éppen ellenkezőleg: elképzelhetőnek tartom, hogy Washington továbbra is szigorú feltételeket támaszt Teheránnal szemben, miközben a katonai műveletek helyett egyre nagyobb szerepet kapnak a szankciók, a diplomáciai nyomás és a tárgyalások.

Izrael számára ez új helyzetet teremthet. Az amerikai stratégiai támogatás fennmaradhat, de a katonai műveletek kiterjesztéséhez szükséges politikai támogatás már korántsem biztos, hogy változatlan lesz.

Oroszország számára pedig kettős következményekkel számolok. Szerbiában bizonytalanná vált egy kiszámítható politikai kapcsolatrendszer. Washingtonban erősödhetnek az orosz szankciókat és Ukrajna támogatását pártoló erők. Ugyanakkor Moszkva továbbra is megpróbálhatja kihasználni az iráni konfliktus okozta nemzetközi bizonytalanságot.

Összességében úgy gondolom, hogy a három választás legfontosabb közös következménye nem a geopolitikai célok megváltozása, hanem a politikai vezetők mozgásterének szűkülése.

A következő hónapokban ezért nemcsak azt lesz érdemes figyelni, hogy kik alakítanak kormányt, vagy milyen törvényeket fogadnak el. Legalább ilyen fontos lesz megvizsgálni, hogy a megváltozott belpolitikai erőviszonyok milyen hatást gyakorolnak a nemzetközi konfliktusok kezelésére.

Az iráni háború esetében különösen nagy jelentősége lehet annak, hogy az Egyesült Államok a katonai nyomás további fokozása vagy a diplomáciai rendezés felé mozdul el.

A három választás így végső soron egy közös kérdéshez vezet: képesek-e a demokratikus intézmények nemcsak a politikai hatalmat korlátozni, hanem a nemzetközi konfliktusok kezelésének irányát is megváltoztatni?